UWC Magyarország

Ez egy rendhagyó bejegyzés. Rajeczki Gabriella nem tanult UWC iskolában, mégis pontosan tudja, mivel jár egy ösztöndíj. Akik kimennek a 14 iskola egyikébe, sok embert hagynak hátra, akiknek meg kell birkózniuk azzal, hogy egy szerettük a világ másik ponjtára megy. 

Mit érez egy anya, mikor lánya bejelenti, hogy Indiába megy két évre? Erről mesél Domján Kamilla (Mahindra UWC of India 2012-14) édesanyja.

Mikor mondta el neked Kamilla, hogy szeretne jelentkezni?

Ez a jelentkezésnél sokkal előbb kezdődött. Kamilla 10. osztály félév környékén kevésnek érezte azt, amit az itthoni iskolájától kapott. Kevés volt, szűk, belterjes, hiányzott belőle a VILÁG. Keresni kezdett az interneten, lehetőségek után kutatott. Örültem, mert azt éreztem, hogy többre vágyik, nem akar beleragadni a hétköznapok egyhangúságába. Örültünk mindketten az apukájával együtt – aki akkor már nem élt velünk – hogy önálló, hogy előrelátóan gondolkodik az életétéről. Keresett, kutatott, de egyre lehangolóbb volt a helyzet, egy iskola sem volt néhány millió alatt. Elkeserítő volt, hogy az ilyen lehetőségek csak a tehetőseknek léteznek. Egy szeptemberi délutánon aztán Kamilla nem milliós tandíjakkal kezdte az újabb szuper iskola felvezetését, hanem olyasmikkel, hogy empátia, szolidaritás,  multikulti, béke, személyiség, fenntartható fejlődés és egy csomó olyan fogalom, amelyek alapból kedvesek mindkettőnknek. Lelkes volt, persze, de a szülő akkor is elkezd gyanakodni, a kisördög akkor is piszkálja, ha mégoly biztató is a felvezetés. Mindkét felmenő – apa is és anya is – persze kötekedni kezdett: nem gyerek-, esetleg leánykereskedők? Túl szép ez, hogy igaz legyen, biztos van benne valami, ami nem oké.

Hogy éreztél, amikor elmondta, hogy szeretne jelentkezni?

Miután mi is lecsekkoltuk az UWC Magyarország honlapját, nem tudtunk mást mondani, mint: HAJRÁ, VÁGJ BELE! Nagyon boldog voltam, hogy tök egyedül, saját elhatározásából, kitartó keresés eredményeként talált egy olyan lehetőséget, ami nagyon, nagyon megfelel a személyiségének és ezer utat nyit a nagyvilágba. Boldog és büszke voltam.

Mit éreztél, mikor kiderült, hogy Kamilla Indiába fog menni?

Felkészültem az elszakadásra, mert tudtam, ha Kamilla továbbjut az első fordulón, megsokszorozódnak az esélyei, hogy valamelyik helyet elnyeri. Lehet, hogy ez túl elfogultnak érezhető, de ismerve őt, hogy mennyivel komolyabban gondolkodik a kortársainál, milyen fejlett a szociális érzékenysége és egyáltalán mennyire érdekli a világ, ráadásul nagyon jó a beszélőkéje, nem éreztem mégsem lehetetlennek a végső sikert. India pedig ugyanúgy benne volt a pakliban, mint az összes többi.  Illetve, Kamilla az utolsó fordulóban a két megjelölendő iskolaként az indiait és a kanadait nevezte meg, így felkészülhettünk. Ráadásul – mivel abban az évben az iskolák új módon dönthettek – elég hosszú ideig kellett várni a levélre, amely meghozta a jó hírt. Előzetesen talán hasznos lett volna több információ arról, hogy itt a szülői hozzájárulás mértéke kicsivel több, mint a gazdagabb iskoláknál, de azt hiszem, ez mindegy is volt, mert amikor kiderült, hogy Kami megnyerte Indiát, mindenki sírt, nevetett egyszerre és persze a szülők azonnal elkezdtünk szorongani, meg félteni, meg minden egyéb, amit ilyenkor kell.

Szülőként hogyan éled meg, hogy a lányod ilyen távol él tőled?

Természetesen nagyon hiányzik. Hiányoznak a beszélgetések, az összebújások, a szemtelenkedései, hogy lefegyelmezzen, mint már nálam okosabb „felnőtt”, a támogatása, az együttérzése, ha szükségem van rá. De mégsem égető ez a hiány, az elszakadása, leválása kicsi fájdalmakkal zajlott és már akkor elkezdődött, amikor még itthon volt és azt is tudom a gyermekeim megszületése óta, hogy ők csak vendégek nálunk, mi csak lehetőségeket mutathatunk, ajtókat nyithatunk nekik, a választás az övék. Mi is jobban járunk, ha elfogadjuk, hogy ők nem mi vagyunk, hanem önálló személyiségek, és ha képesek az önállóságra, ha megállják a helyüket a nagybetűsben, akkor jól segítettük őket. Ma már nem probléma a kapcsolattartás, minden héten szkájpolunk, de ő már egy felnőtt ember és csodálatos, de kicsit persze szívszorító, hogy nélkülünk is milyen fantasztikusan elboldogul. A legfontosabb az, hogy soha, egyetlen percig sem bánta meg – és mi sem – hogy így alakult a sorsa. Persze, vannak nehéz időszakok, napok, de ezeket mindig felülírja a jövő.

Mit üzensz azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke most jelentkezik? Miért érdemes őket bátorítani arra, hogy megpróbálják?

A legfontosabb talán az, hogy ez egy nagyszerű lehetőség. És ehhez nem muszáj rendkívül jó tanulónak lenni, nagyon jó sportolónak, ehhez egy olyan „személyiségforma” kell, aki sugároz és ad magából valamit a környezete felé. Azt hiszem, ha egy szülőnek fontos a gyereke boldogulása, de ezt nem feltétlenül felesleges dolgok megtanulásával érzi biztosítottnak, akkor segítenie kell, hogy próbálja meg ezt az utat. Az UWC iskolák tanulási metódusa nagyon nyílt és sokszínű, száraznak nem nevezhető, viszont meglehetősen kemény. Végül is egy nemzetközi érettségi megszerzése a cél! Inspiráló közegben és közösségben, sokat kell tanulni, sok-sok tapasztalatot szerezve, sok más kultúrájú embert megismerve, így az ott szerzett benyomások, ismeretek a jövőben a nagyvilág bármely pontján segítségére lesznek az UWC iskolában végzettnek. NEM SZABAD KIHAGYNI!

Az interjút Gabriellával elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu

Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.

Varga Péter 1998-2000 között volt a Red Cross Nordic UWC (RCN) diákja, jelenleg a Transparency International munkatársa. A blognak arról mesél, milyen komoly élettapasztalatra tett szert a UWC által.

Mit csináltál, merre indultál a UWC vége után?

Az USÁ-ban, a Yale-en kötöttem ki. Elég véletlenszerű volt az egész. Annyira nem számítottam rá, hogy mikor megkaptam a levelet, akkor kezdtem el utánanézni, hogy tulajdonképpen hol is van ez a híres egyetem. Egy héttel korábban már megkaptam a University of Pennsylvania gratuláló levelét, így tulajdonképpen már nagyjából el is döntöttem, hogy oda fogok menni, mire megjött a Yale-es boríték. Vicces volt, mert először szólni se tudtam. A mellettem álló svéd barátomnak mutattam a címeres fejlécet. Ő meg aztán izgatottan kiabálta a kolesz folyosóján a halálra vált arcú évfolyamtársainknak, hogy „Peter is going to jail! Peter is going to jail!”. A svédek ugyanis gyakran keverik „j”-t és az „y”-t angolban, az utóbbit ejtve dzsének ….

Persze Kalle barátom akkor még nem tudhatta, hogy valóban igen nehezen éltem meg az első évet. Amerika, főleg egy Ivy League egyetem, kultúrsokk volt a javából! De aztán szépen lassan megtaláltam a barátaimat, és egy év londoni csereprogram kitérője után már alig vártam, hogy visszatérhessek Connecticutba. Az utolsó két év pillanatok alatt elrepült és végül politikatudományból diplomáztam, az akkor épp az uniós csatlakozás küszöbén álló Magyarország kisebbségpolitikájáról írva a szakdolgozatomat. Mivel hatalmas reményekkel néztem hazánk nagy uniós kalandjának elébe, nyilvánvaló volt, hogy hat év külföld után újra hazafelé veszem az utam. Így is lett, a CEU-n szerezem még egy mesterdiplomát nemzetközi politikai közgazdaságtanból.       

A CEU elvégzése után a NESsT-nél kezdtél el dolgozni. Kimondottan társadalmi kérdésekkel akartál foglalkozni?

Igen, elég nyilvánvalóan valami társadalmilag hasznosat szerettem volna csinálni. Rettenetesen hálás voltam a sorsnak, amiért ekkora lehetőségeket adott számomra. Úgy éreztem, akkor teszem a tőlem telhető legjobbat, ha azon dolgozom, hogy mások is megérezhessék azt a semmihez sem hasonlítható doppinghatást, amit mások hite és támogatása tud adni. Lehetőségekkel akartam doppingolni az arra fogékonyakat: azon dolgozni, hogy minél több embernek meglegyen az eszköze arra, hogy azzá válhasson, ami lenni szeretne. Így még azt a nagyon régi álmomat is feladtam, hogy diplomata legyek. Bár hívtak a külügybe és az Európai Bizottsághoz is, inkább a NESsT-et választottam. Velük még a CEU alatt ismerkedtem meg. Egy aprócska fejlesztőszervezet volt a NESsT akkoriban – civilek üzleti, fenntarthatósági képzésével foglalkozott, foglalkozik a mai napig. Még egyetem mellett kutatóasszisztensük lettem, aztán nagyon megtetszett a képzési módszerük és filozófiájuk, ami tulajdonképpen arról szólt, hogy a nonprofit szervezeteket anyagilag is minél függetlenebbek lehessenek: piacképes termékek, szolgáltatások nyújtásával tegyék magukat fenntarthatóbbá. Akkor még nem tudtam, hogy a társadalmi vállalkozások koncepciójával van dolgom; tulajdonképpen magát a kifejezést is mi alkottuk a kollégákkal, annyira ismeretlen volt akkor még itthon ez a fajta hozzáállás. Bár mindig is rettenetesen izgultam, ha szerepelnem kellett, úgy döntöttem, csatlakozom a NESsT tréneri gárdájához. A mai napig hálát adok a sorsnak, hogy mégsem a magyar diplomáciában kötöttem ki.

Milyen céllal mentél ki Stanfordba?

Összesen majdnem hét csodálatos évet töltöttem a NESsT-tel, ami alatt tíz országra kiterjedő, több száz civil szervezetet támogató dinamikus fejlesztő- és kutatóközpontot építettünk ki. A manapság már igen divatos start-upok kultúráját tanítottuk civileknek és e szerint növekedtünk mi magunk is. Aztán egy idő után úgy éreztem, hogy tanulni szeretnék még, megnézni, hogyan is csinálják mindezt a start-up vállalkozói kultúra és az „elkötelezett jótékonykodás” (angol eredetijében venture philanthropy) szülőföldjén, Kaliforniában. Így megpályáztam és elnyertem egy Fulbright ösztöndíjat, amivel megkerestem a Stanfordot, hogy fogadnának-e egy évre kutatóként. Szerencsémre igent mondtak, így a Szilícium-völgy kellős közepén tanulhattam a legjobbaktól a filantrópia legújabb irányzatairól, a társadalmi célú befektetésekről (impact investing). Kutatási témavezetőm aztán megkért, hogy legyek a tanársegédje a jótékonykodás filozófiai, gazdasági és történelmi fejlődéséről szóló kurzusán, amit rettenetesen élveztem. Nemcsak a hihetetlenül értelmes és motivált diákok miatt, hanem mert egy vállalkozókedvű start-up milliárdos ezt a kurzust választotta ki saját jótékonykodása innovatív kísérleti terepének: százezer dollárt adott az osztálynak, hogy a szemeszter ideje alatt gyakorlatban is megismerkedhessenek a jótékonykodás céljaival, eszköztárával, kihívásaival. Így a világon először ott, együtt kidolgoztunk egy gyorstalpaló programot, a „tantermi filantrópia” módszerét, aminek segítségével a diákok több száz civil szervezet átvilágítása után megérezhették milyen felelősségteljes és egyszerre felemelő érzés támogatni. Melyik hasznos társadalmi program kapjon támogatást, és melyik ne? Hogyan mérhetőek, neadjisten hasonlíthatóak össze a különféle társadalmi hatások? Mennyire érdemes és ildomos egy adományozónak beavatkozni egy civil szervezet életébe a közös célok megvalósulása érdekében? Kiről is szól a jótékonykodás valójában és miért fontos azt a lehető legkörültekintőbben csinálni? Bár más pénzét „költötték”, az a lelkesedés, energia, érzékenység és felelősség, amit a diákok abban a pár hónapban nap mint nap éreztek hitem szerint sokáig velük marad – a gyakorlati készségekről nem is beszélve.

Milyen munkát végzel a Transparency International-nél? Miért tartod fontosnak, amit csinálsz?

Ha nem haragszol, a kérdésed második felével fogom kezdeni, mert számomra az a fontosabb. Még a Stanfordos kutatásom során ébredtem rá egy meghökkentő és sajnos csak kevesek által ismert jelenségre: arra a visszás módszerre, ahogy a – gyakran többmilliárd dolláros vagyonokat kezelő – alapítványok kezelik a pénzalapjukat. Az USÁ-ban törvény kötelezi az alapítványokat arra, hogy minden évben a pénzmagjuk 5%-át jótékonysági célra költsék. Egyszerű matekkal kiszámítható, hogy azoknak az alapítványoknak (és bizony ezek adják a túlnyomó többséget) amelyek nem szeretnék szépen lassan felélni a pénzüket, befektetéseikkel éves szinten picivel több mint 5%-os hozamot kell megtermelniük. Ez a „kényszer” aztán furcsa helyzetbe lavírozza őket. Míg az az 5%-nyi támogatási összeg összességében éves szinten több százmilliárd forintos nagyságrendben teszi lehetővé számukra, hogy a világ számtalan igazságtalanságát legalább részben helyrebillentsék, a maradék 95%-nyi pénzalapot ugyanúgy kénytelenek befektetni, mint bármely más befektetési alap. Így fordulhat elő, hogy mondjuk egy alapítvány, amelyik a biodiverzitás megőrzéséért vagy a globális klímaváltozás negatív következményei ellen küzd pályázati támogatásai révén, sokszor az erre a célra szánt összegek többszörösét fekteti be a problémát eleve előidéző olajcégbe a tőzsdén! És minderről a legtöbb esetben a jótékonysági programot végtelen profizmussal és odaadással működtető stáb nem is tud, lévén, hogy az alapot kezelő pénzügyi vezetés teljesen elkülönül a programokat menedzselő csapattól.

Azt addig is tudtam, hogy az egyre növekvő és mégis zsugorodó globális közösségünk rákfenéit csak a kollektív cselekvéssé összeforró jó irányba tett egyéni lépésekkel tudjuk megoldani. De az szinte sokkolt, hogy mindezt egy olyan erős logika, már-már szükségszerűség ellen kell megtennünk, ami még azokat a cselekedeteket is, amikre kétségkívül helyesként tekintünk, egy alapvetően elhibázott alapra helyezik. Ez a felismerés vezetett végül el a Transparency-hez: a legerősebb eszköz az nem a jót akarás, hanem az átláthatóság. Ahhoz, hogy alapvetően tudjuk jobb irányba terelni közös ügyeinket a teljes átláthatóság és elszámoltathatóság szükséges. Igaz ez természetesen a politika világára, de ugyanúgy a globális üzleti szektorra, és természetesen a civilekre is. Az emberiségnek csak akkor van esélye kilábalni a magunk okozta problémáinkból, ha minden embert felruházunk a tisztánlátás esélyével, illetve megszüntetjük annak a lehetőségét, hogy bárki(k) az átláthatatlanság fátylába burkolózva magánjavakká konvertálhassák a közjót.

De visszatérve a kérdésed első felére: a korrupció ellen és az átláthatóság mellett küzdő mozgalom skandináv, balti és közép-európai tagszervezeteivel foglalkozó regionális koordinátora vagyok, a TI berlini központjában. Ez a mindennapokban is egy rettenetesen változatos és kihívásokkal teli feladat, ami szintén doppingol: tréner, érdekbróker, stratéga, kutató, ügyintéző és egy egyszerű szurkoló is vagyok egyszerre.

Hogy érzed, milyen hatással volt a UWC az életedre? Mennyiben segítenek a két UWC-s éved tapasztalatai abban, amit most csinálsz?

A mai napig alapvetően befolyásolja az UWC-s élményanyag az életemet. Emlékszem, az első történelemóránkat az egyébként kilenc nyelven folyékonyan beszélő történelemtanárunk azzal kezdte, hogy mindenkihez a saját nyelvén intézett egy kérdést. Tette ezt azzal a kitétellel, hogy mindenki csak angolul válaszolhatott vissza. Így a válaszokat értettük, a kérdéseket nem mindig. A negyedik-ötödik válasz után kezdett világossá válni, hogy mindenkinek nyilvánvalóan ugyanazt a kérdést teszi fel. Mikor tizedikként hozzám ért, elfogyott a tudománya – magyarul nem tudott. De ekkor már együtt nevettünk, ahogy tőlem angolul megkérdezte, hogy számomra mit jelent magyarnak lenni. Walesi, svéd, görög, kanadai, japán, holland, argentin, hongkongi és brazil: mind nagyjából ugyanazokat a dolgokat sorolta fel arra a kérdésre, hogy mik teszik őt az adott nép lányává, vagy fiává…. Egy UWC a legjobb iskola arra, hogy kézzelfoghatóan megmutassa: mindenki másképpen egyforma. Sokkal, de sokkal több az, ami összeköt minket, embereket, mint ami elválaszt. Sőt, gyakran éppen a különbözőségek megélése és tiszteletben tartása az, ami még erősebbre fonja az együvé tartozást. Ami aztán a közös sikerekhez vezet. Micsoda kreatív energiák szabadulnak fel egy emberben, akinek nem azzal kell állandóan foglalkoznia, hogy elfogadtassa magát! Közösségi szinten ez a megértés, elfogadás és az erre épülő bizalom csodákra képes. Ennek megélése volt talán a legnagyobb ajándéka az UWC-s két évemnek. Azóta is az ilyen közegek megtalálása, illetve az ezek kialakulásához való hozzájárulás tesz igazán boldoggá. 

Miért ajánlod a UWC-t azoknak, akik most szeretnének jelentkezni?

A fentieken túl talán még egyetlen dolgot emelnék ki. Eddigi életem leghasznosabb leckéit mindig az osztálytermen kívül tanultam. A tankönyvek meg tanárok is fontosak, persze, de belőlük is azok a jók, akik nem a válaszokra, hanem a kérdésekre kíváncsiak. Nem elvárják a figyelmet, hanem gondolatot ébresztenek. Ez egyfajta gondolkodásmód, amolyan (szókratészi) öntudatos alázat, amit az UWC-s közeg nagyon sikeresen tud átadni az arra fogékonyaknak. Ha őszintén kíváncsi vagy és nemcsak a mások által már megélt élmények „megszerzése” hajt, és ha nem megérkezni akarsz, hanem folyamatosan haladni, akkor egy UWC-ben a helyed! Max két évre csak, persze, mert utána haladni kell tovább. :)

Az interjút Péterrel elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu

Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.

Jeney Orsolya 1998-2000 között volt a Mahindra UWC of India (MUWCI) diákja, jelenleg az Amnesty International Magyarország igazgatója. A blognak arról mesél, milyen örök életre szóló benyomást tett rá a UWC-s közeg.

Mit csináltál, merre indultál a UWC vége után?

A MUWCI után Budapestre költöztem és elkezdtem a Közgázon a nemzetközi tanulmányok szakot, ami talán nem olyan meglepő UWC-s diákoktól. És is azok közé tartoztam, akik egy jobb világért akartak tenni miután hazajöttünk.

Az egyetemen az emberi jogok, illetve nemzetközi diplomácia irányába kacsintgattam a fenti okokból és igyekeztem minél több hazai és nemzetközi tapasztalatra szert tenni és további nyelveket tanulni. Így az egyetem alatt aktív szervezője voltam az egyetemi életnek és az évfolyamomnak, gyakornokoskodtam Rómában az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezeténél (FAO), és UNICEF önkéntes voltam.

Diplomázás után ez Európai Önkéntes Szolgálat (EVS) keretén belül Valenciában, Spanyolországban önkénteskedtem egy szállón, amelyet migránsok, menekültek és hajléktalanok számára tartottak fönn. Nagyon jó élmény volt, a spanyolt is sikerült jól megtanulnom és még jobban elkötelezett arra, hogy a sérülékeny csoportokkal foglalkozzam később. Egyébként itt találkoztam személyesen is a volt világelső, kedvenc teniszezőmmel, Marat Safinnal is.

Közben sikerült a felvételim a CEU emberi jogi szakára, így 2006 augusztusától ott tanultam egy évet. Ez egy nagyon intenzív év volt, de egy nagyon jó szakmai hátteret adott. Itt is nagyon aktív voltam, elsősorban a CEU emberi jogi szervezeténél (HRSI), de ekkor voltam gyakornok az Amnesty International (AI) Magyarországnál is.

Egyébként a CEU alatt kezdődött egy másik meghatározó dolog is az életemben: elkezdtem amerikai focizni Magyarország első és eddig egyetlen női csapatában, a Budapest Wolves Ladies-ben.

A CEU után a HRSI-nél dolgoztam két évig, ahol emberi jogi figyelemfelhívó kampányok szervezéséért voltam felelős, majd amikor pont lejárt a szerződésem, nem hittem el, de az AI Magyarország épp kampánykoordinátort keresett. Ilyen szerencséje senkinek nincs – gondoltam, és a legjobb tudásomat húztam elő a jelentkezés során. Kicsit nehezítette a felvételim sikerességet, hogy a jelentkezési határidő napján altatásos műtétet végeztek a kisujjamon, amit az előző napi meccsemen törtek el, úgyhogy egyik kezemen gipsszel, másikban branüllel kellett írnom a motivációs levelem, amit azért hagytam az utolsó napokra, mert annyira álmaim állása volt ez, hogy utolsó percig akartam csinosítgatni.

Amikor meg tovább jutottam a második fordulóba, és egy adott időpontban kellett írásban 60 perc alatt megoldani a felvételi feladatot, épp edzésem volt, mert készültünk a döntőre azon a hétvégén. Így, amikor eljött az idő, szólt az edzőm, lementem a pályáról, mobil internettel, laptoppal megoldottam a feladatot, aztán visszamentem és folytattuk az edzést. Igaz, csak ezüstérmesek lettünk, de a csapattársaim is nagyon örültek, hogy az AI végül engem választott.

A szóbeli interjúmon már csak annyi nehézség volt, hogy nem tudtam azonnal kezdeni, mert vissza kellett még mennem Indiába a 10 éves osztálytalálkozónkra, de még így is megvártak. Fantasztikus volt nekem az az időszak!

Milyen munkát végzel az AI-ban? Miért tartod fontosnak azt, amit csináltok?

Kampánykoordinátorként kezdtem az AI Magyarországnál dolgozni. Az volt a dolgom, hogy adott jogsértések mentén mozgósítsam az embereket Magyarországon, hogy minél többen álljanak ki az emberi jogok mellett és minél többen vegyenek részt az akcióinkban. Nemsokára azonban megbízott igazgató lettem, majd 2012-ben a nyílt igazgatói pályázaton is rám esett a választás, így lassan már 4,5 éve én vezetem az AI itthoni irodáját és építjük a hazai amnesty-s mozgalmat.

Az Amnesty-vel egyébként a MUWCI-ban találkoztam először, ahol aláírásokat gyűjtöttünk. Nekem az Amnesty a világ egyik legjobb és leghitelesebb szervezete – több mint 2 millió tagjának, támogatójának és 5 millió aktivistájának, önkéntesének köszönhetőn egy olyan globális mozgalommá nőttünk, amely szavát meghallják. Az AI pártatlan és független, célja, hogy egy olyan világban éljünk, ahol mindenki élhet jogaival. Ennek érdekében kutatásokat végzünk és azok megállapításaira alapozva mozgósítjuk a társadalmat, hogy a döntéshozók meghallják, mivel van baj. Fontos kiemelni, hogy mi csak a létező jogszabályokra és a nemzetközi jogra hivatkozva kérjük számon a mindenkori kormányokat. Hiszünk abban, hogy a tömegek erejével tudunk változtatni azon, hogy a világ egy jobb hely legyen.

Egyébkén december 3-án indul a világ egyik legnagyobb emberi jogi megmozdulása, a Levélíró Maraton, amikor bárki részt vehet akár online, akár személyesen is ebben a nagy összefogásban. Ilyenkor 10-12 súlyos jogsértést elszenvedő személy esetét állítjuk középpontba, és a világon mindenki az ő ügyükben ír azoknak, akik változtathatnak jogtalan bebörtönzésükön, vagy elindíthatják ügyének kivizsgálását. Tavaly 3 esetben is sikerült változást elérnünk, ami hatalmas szó, ha arra gondolunk, hogy ez a hétköznapi emberek nyomására történt. Csatlakozzatok Ti is, kedves olvasók!

Hogy érzed, milyen hatással volt a UWC az életedre? Mennyiben segítenek a két UWC-s éved tapasztalatai abban, amit most csinálsz?

Fú, ezt nagyon nehéz szavakkal leírni – angolul talán a „life changing experience” rá a legjobb. Mindig is ambiciózus voltam, de 17 évesen egy ennyire inspiráló és sokszínű közegbe kerülni, az örökre megpecsételte a sorsom. Egyrészt nagyon sokat tudok a világról földrajzilag és kulturálisan, hiszen a világ több mint 80 országából voltak iskolatársaim pl. Lesothoból vagy a Húsvét Szigetről, ezért sokkal érzékenyebb és nyitottabb lettem a másságra. Sokan sokfajták voltunk, mégis egyenrangúak – ezért a tolerancia számomra olyan alapvető érték lett, ami hiányában már nem is tudnék élni, de pontosan a sokszínűség miatt arra is toleráns vagyok, ha valaki nem az. Úgy érzem, ez a mostani munkámban különösen fontos.

Ezen kívül egy olyan látásmódot szereztem, ami úgy érzem, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy boldog ember lehessek és mások boldogságához is hozzá tudjak járulni azzal, hogy nyitott és elfogadó lettem.

Azt is nagyon szeretem, hogy a MUWCI azt nevelte belénk, hogy ne csak magunkért, hanem másokért is tegyünk és ez a mai napig meghatározza a gondolkodásmódomat. Emiatt előfordul, hogy ha az utcán valaki bántalmazott egy nőt, akkor rászóltam, vagy hogy felismerem az adakozás fontosságát ezért igyekszem gyakran adományozni, még ha csak egyelőre kis összeget is, vagy ha valaki cigányozik/ zsidózik, akkor megkérdem, hogy miért teszi ezt és beszélgetünk. Vannak nagyon jó kimenetelű helyzeteim is.

Miért ajánlod a UWC-t azoknak, akik most szeretnének jelentkezni?

Előbb visszakérdezek – miért akar valaki UWC-s lenni? Szerintem ahhoz, hogy valaki egy igazi UWC-s élményt kapjon, fontos tudnia azt, hogy neki milyen ambíciói vannak. Szerintem, ha valaki csak külföldön akar tanulni, akkor más iskolát, lehetőséget érdemes keresni. De ha valaki társadalmilag elhivatott és nyitott a világra, akkor egy ilyen ösztöndíj örökre megváltoztatja az életét. Annyit tanulhat másokról és magáról, hogy azok a tapasztalatok később nagyon sok mindenben tudnak majd segíteni – és itt nem csak az önállóságra, kritikus gondolkodásra gondolok, hanem arra, hogy egy olyan személyiségfejlődésen tudsz átesni, ami a későbbi életedet alapozza meg és nagyban ahhoz is hozzásegít, hogy kb. bármilyen álmod valóra váltsd azzal, hogy megtanulod, hogy hol és mit kell az álmokért tenni. A Safinnal való találkozás és az AI-s munkám nem csak a véletlen műve volt. :)

Az interjút Orsolyával elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu

Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.

N'Semi Anna 2013-ban nyert ösztöndíjat, és jelenleg is a kanadai iskola diákja. A blogon másodikként ő beszél arról, mit jelent neki a UWC, és miért bátorít mindenkit arra, hogy jelentkezzen.

Hol hallottál először a UWC-ről?
Két évvel ezelőtt, nyáron egy baráti beszélgetés indított el mindent. Egy családi barát hívta fel először a figyelmünket egy iskolarendszerre és bizalommal ajánlotta, hiszen két fia is a részese volt, mindketten UWC iskolában tanultak. Következő lépésként a szükséges információgyűjtés után nyílt napon vettem részt, ami aztán megerősített a döntésemben.

Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel?
Ahogy idősebb lettem, egyre több változásra vágytam. Új kihívásokra, élményekre, önállóságra. Tanulni akartam, nemzetközi szinten, és nem csak a TV-ből, hanem első kézből, azoktól, akik átéltek különböző eseményeket. Úgy gondoltam, jó lenne megismerni különböző kultúrákat, hagyományokat, szokásokat, embereket, hogy aztán majd ezek által gazdagíthassam nemcsak a saját tudásomat, tapasztalataimat, de a környezetemben levőkét is, hogy változást hozhassak.

Édesapám kongói, édesanyám pedig magyar származású, így már kiskoromban megtapasztalhattam, milyen két kultúra között nevelkedni, szembesültem hasonlóságokkal és ellentmondásokkal. Ezt a tapasztalatot szerettem volna bővíteni, és megtanulni, hogyan lehet ezeket az ellentmondásokat elsimítani közös megoldást találva vagy legalább keresve, kompromisszumokat kötve.

Amikor elhagytuk Kongót 1997-ben, Kapuváron, ahol felnevelkedtem, nagyon sok szeretetet kaptunk az emberektől. Így ez is motivált és a mai napig motivál: szeretnék visszaadni valami jót ennek a közösségnek, ahogy és amivel csak lehet, és ez a két év itt Kanadában nagyon sok mindenre megtanít, amit aztán megoszthatok otthon is és később aztán bárhol, ahová az élet sodor.

Melyik iskolába szerettél volna menni?

Elsőként az Új-Mexikói iskola tűnt fel. Mindenképpen szerettem volna viszonylag messzebb kerülni, hiszen úgy gondoltam, hogy én, személy szerint így tudom kiteljesíteni az UWC-élményt és a lehető legönállóbbá válni. Ezeknek a körülményeknek megfelelően Kanada volt a második választásom, bár őszintén megvallva bárhová nagyon szívesen mentem volna. Amikor megkaptam a hivatalos levelet, hogy Kanadába mehetek, jobban utánanéztünk az iskolának, kapcsolatba léptünk a harmadévesemmel, aki előttem végzett Kanadában. Egyre jobban hozzászoktam a gondolathoz, hogy a Lester B. Pearson UWC of the Pacific lesz az otthonom két évre.

Most, hogy lassan már másfél éve, hogy itt élek, nagyon boldog vagyok, hogy az UWC Magyarországi Egyesülete ezt az iskolát jelölte meg számomra. A csodálatos környezet, a természet és az öböl rengeteg új lehetőséget nyújt. A várostól való távolság pedig nagyon összehozza a társaságot, így erősítve a családias hangulatot, ami számomra nagyon fontos. Az iskolában mindössze 160 diák tanul, ami segít szoros kapcsolatokat kialakítani. A személyzet–diák viszony fantasztikus és én valóban úgy gondolom, hogy rátaláltam arra a környezetre és légkörre, amire titkon mindig is vágytam. Biztosan mondhatom: ez a hely az otthonommá vált, és az emberek, akik itt élnek, a családommá.

Mi az, ami a legmeghatározóbb volt az eddigi 1,5 évben?
Mint ahogy már említettem, kaptam egy második családot, amire tudom, hogy mindig számíthatok majd. Ezek a barátságok életre szólóak, és lehet, hogy majd évekig nem találkozunk, mégis barátok maradunk majd.

Abban a pillanatban, hogy eljöttem otthonról, minden megváltozott. Ma, ha körülnézek 159 arcot látok, akik több mint 80 országot képviselnek. Ezek az emberek folyamatosan ösztönöznek a fejlődésre, miattuk gondolom úgy, hogy még ha csak apránként is, magunkkal kezdve, de képesek vagyunk változást hozni. Itt olyan dolgokat tanulok, amiket más emberek első kézből tapasztaltak meg. A tény, hogy mint mindenhol, itt is vannak nehéz időszakok, ám ezeket ezúttal önállóan kell átvészelnem, sok mindenre felhívta figyelmemet. Megtanultam először kérdezni és nem megítélni, kritikusan gondolkozni, és nem elhamarkodott döntéseket hozni, adni és kapni, és elfogadni önmagamat. Ma már más szemmel látom a dolgokat, amik körülvesznek, bár még sok minden van, ami rám vár.

Még egyszer nagyon köszönöm UWC Magyarország!

Hová szeretnél menni UWC után?
Azután, hogy leérettségiztem az iskolai év végén, következő szeptembertől szeretnék továbbtanulni az egyetemen. Jelenleg Hollandia keltette fel az érdeklődésemet, de tudom, hogy ez még változhat és sok más dolog befolyásolhatja a döntéseimet. Hogy végül hova kerülök az bizonytalan, szeretnék nemzetközi kereskedelmet, fejlesztést tanulni, így ezzel a tudással a későbbiekben arra törekedni, hogy a környezetemben élők életszínvonalát javíthassam. Nyaranta mindenképpen szeretnék önkéntesként foglalatoskodni, ha lehetőségem nyílik rá, akár több országban is.

Miért javaslod a UWC-t azoknak, akik most szeretnének jelentkezni?
Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben, és teljesen egyedi. Egy biztos, hogy teljesen megváltoztatja az életet és az, aki a részese lehet ennek az élménynek, mindent másképp lát attól a pillanattól fogva, hogy belép az iskola területére. Én mindenképpen csak javasolni tudom, és innen is sok sikert kívánok a jelentkezőknek!

Az interjút Annával elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu

Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.

Elsőként Szekér Andrással, a United World College of the Atlantic 2000-ben végzett diákjával, a Habitat for Humanity magyarországi igazgatójával beszélgettünk.

Mit csináltál, merre indultál a két év UWC után?

2000-ben, miután leérettségiztem az AC-ben, hazajöttem és az ELTE diákja lettem, ahol német-angol szakon kezdtem az egyetemet. Emellett beiratkoztam az Eötvös Collegiumba is, ahol Géher István tanítványa lehettem. Géher Tanár Úr órái, az ő hozzáállása nagyon meghatározó élmény volt az egyetemen, máig hat rám, bár nem lettem angol bölcsész. Hiányzott a társadalomtudomány, ezért felvettem a politikaelméletet is, és végül ebből diplomáztam.

A tanulás mellett – amit egyébként sokáig húztam – önkénteskedtem  az EVIME-ben is (az UWC Magyarországot akkor így hívták). Azok közül a dolgok közül, amikben részt vettem, azt tartom a legfontosabbnak, hogy eltöröltük az OKTV-eredményekre épülő, meghívásos alapon működő válogatási rendszert és bevezettük a nyílt pályázás lehetőségét. Az OKTV-eredményekhez kötni a jelentkezést szerintem igazságtalan volt, azóta is úgy gondolom, hogy jobb volt mindenki számára megnyitni a lehetőséget.

2007-ig több cégnél dolgoztam a versenyszférában. Aztán jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, olyan munkát szeretnék végezni, amivel nálam kevésbé szerencsés embereken tudok segíteni. Így kerültem a Habitat for Humanity-hez, aminek 2013 óta magyarországi igazgatója vagyok. Jó érzés, hogy itt megvalósíthatom ezt a célomat.

Miért fontos neked a Habitat for Humanity-nél végzett munkád?

A Habitat sokat és sokféleképpen tesz azért, hogy jobb legyen embereknek. A szervezet történetének egy nagyon izgalmas, új szakaszában vettem át a vezetést. Már a kinevezésem előtt is elindult egy gondolkodási folyamat a Habitat új stratégiájáról, amihez persze én is hozzátettem a részemet. Eszerint célzottan azokon kell segítenünk, akik a szegények legszegényebbjei, a leghátrányosabb helyzetűek. Konkrét segítséget nyújtunk roma származásúaknak abban, hogy közösséget tudjanak formálni és saját erejükből ki tudják javítani az otthonaik műszaki problémáit.  E mellett hajléktalan embereknek is segítünk a lakáshoz jutásban. Büszke vagyok arra, hogy ennek a szemléletváltásnak az elindításában részt vehettem, és ennek részese lehetek.

Új stratégiánk fontos eleme a lakáspolitikai vonal erősítése is. A lakhatási szegénység fogalmát mi honosítottuk meg Magyarországon. A mi munkánk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a lakhatás és a szegénység kapcsolata egyre ismertebb, és hogy kezd itthon is tudatosulni, hogy a lakásproblémák megoldása nélkül nem lehet felszámolni a szegénységet. A problémák megmutatása mellett alternatívákat is felkínálunk, és reméljük, hogy a javaslataink beépülnek a hivatalos lakás- és lakhatáspolitikába.

Azzal a vággyal kezdtem el politikaelméletet tanulni – amellett, hogy hiányzott a bölcsészkedés mellett a társadalomtudomány –, hogy hozzájárulhassak egy színvonalasabb politikai kultúra és szakpolitikai hozzáállás kialakításához Magyarországon. Mire lediplomáztam, nem láttam magam előtt olyan utat, amivel ezt elérhettem volna. A Habitat azonban behozta a szakpolitikát az életembe, végül ezen keresztül segítek a világon egy kicsit. Örülök, hogy civilként példát mutathatunk, részt tudunk venni a fontos diskurzusokban, előre vinni a számunkra fontos ügyet.

Hogy érzed, milyen hatással volt az UWC az életedre? Mennyiben segített abban, amit most csinálsz?

Furcsa, mert ezt tőlem egy évvel az érettségi után az AC is megkérdezte, de már akkor sem tudtam konkrét választ adni.

Szerintem nem lehet az UWC modelltől elvárni, hogy határozott, későbbi világvezetőket gyártson. Sokkal inkább egy figyelemreméltó és példamutató oktatási műhely, ami megmutatja, hogy ilyen is lehet az oktatás – az emberre figyelő, érzékenyítő és a világot összefüggéseiben láttató.

Régen a magyar UWC-válogatáson ott volt egy minisztériumi tisztviselő is, aki egyszer megkérdezte, mitől jók az UWC iskolák? Azt mondtam neki, hogy valószínűleg az, hogy a mi iskoláinkban nagyon nehéz unatkozni és nagyon könnyű valami jót és hasznosat tenni.

Fontos, hogy az UWC-ben töltött két évem nem csak nagyon jó, de egyszerre elég nehéz időszak is volt. Az UWC sok módon alakít, és ez néha lehet kellemetlen is. Nehéz, amikor magadra hagynak, amikor önállóan kell megoldanod a problémáidat, de ez elengedhetetlen része a felnőtté válásnak.

Az UWC egy nagyon komplex élményt adott, nagyon sok szeretettel és sok kedves emberrel. Megtapasztaltam, hogy lehetek hasznos, és ez mindenképpen sokat segített abban, hogy a mostani munkámat jól tudjam végezni.

Azt hiszem, az is hatással volt rám, hogy AC után tisztában voltam azzal, hogy ha én kaptam egy ekkora (és ilyen drága) lehetőséget, akkor valamit tennem kell azért, hogy ezt törlesszem, ezért valamit adjak vissza. Úgy éreztem, tartozom a lehetőségért.

Miért javaslod az UWC-t azoknak, akik most szeretnének jelentkezni?

Nehéz a válasz, mert fel sem merül bennem, hogy valaki ne akarna jelentkezni. UWC-be járni, UWC-s diáknak lenni olyan élmény, ami az embert egész későbbi életében erősen meghatározza. Gondoljunk csak arra, hogy aki ösztöndíjat kap, az olyan páratlan és életreszóló élményre kap belépőt, amit a korosztályából rajta kívül az egész világon csak alig 2000 diák él át. Ha most lennék középiskolás, engem ez már meggyőzne.

Az interjút Andrással elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu