UWC Magyarország

Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.

Gadó Krisztián szeptember óta az örményországi UWC Dilijan diákja. Úgy érzi, iskolatársaiban olyat talált, mint előtte senkiben, együtt pedig nem ismernek lehetetlent.

A Dilijanban eltöltött röpke négy hónap szervesebben megváltoztatta az életem, mint amennyire a legvadabb álmaimban is gondoltam. A legnagyobb kihívások, amelyekkel szembesültem meglepetésként értek, és azokon a problémákon könnyen túlléptem, amelyektől tartottam. A következő pár sorban nem fogok mindenről beszámolni, mert kész regényt írhatnék. A számomra legmeglepőbb témákat fogom röviden bemutatni: miként hatott rám az IB, otthoni és kinti barátságok illetve az első évfolyam nehézségei és iskolánk kapcsolata a helyi kultúrával.

Amikor kimentem, azt hittem, hogy a tanuláshoz ugyanúgy fogok állni, mint az otthoni középiskolában. Azonban az első hét után nyilvánvaló volt, hogy teljesen át kell lényegüljek. Az IB-hez közel nem elég a lexikális tudás, a leadott anyagot meg kell emészteni, gondolkodni kell rajta és kutatni hozzá. Emiatt az órák jellege is teljesen más. Most már nem azért nézem az órát, hogy megtudjam, hány percet kell még túlélni, hanem azért, hogy lassabban teljen az idő. A tanórák szerves párbeszédként működnek, gyakran el is felejtem, hogy iskolában vagyok. Soha ezelőtt nem kaptam ennyi kritikát és figyelmet a munkáimra, a tanárok valóban értünk vannak ott és mindent megtesznek a fejlődésünkért. Mielőtt kimentem, nyitottnak tartottam magam. De az órákon és mindennapokban olyan konfliktusokkal találkoztam, amelyek során makacsul elkezdtem védeni az egyik oldal álláspontját az éjszakába nyúló vitáknál (amelyek miatt jelentősen kevesebbet alszunk). Kis időbe telt, amíg újra rájöttem, hogy addig nem ítélkezhetek semmi fölött, ameddig az összes oldal álláspontját meg nem értem. Ha megértettem, akkor már jó eséllyel nem fogok tudni oldalt választani, ugyanakkor szembesülnöm kellett azzal is, mennyire befolyásolt vagyok az otthoni közösség által. Egyre gyakrabban kérdőjelezem meg, hogy amit gondolok, azt valóban én gondolom-e, vagy csupán valaki véleményét visszhangzom. Nagyon nehéz önmagamat folyamatosan kétségbe vonni, de ez az egyik legnagyobb érték, amit az UWC-től eddig kaptam.

Ahány új barátot szereztem, annyival vesztettem el a kapcsolatot, de valójában nem is jó szó a "barát" a jelenlegi évfolyamtársaimra, mert annál sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. Együtt kelünk, nevetünk, néha szenvedünk és együtt tartjuk a korán fekvőket ébren, mert ha mi nem alszunk, akkor nekik sem szabad. Kicsit olyan, mintha 95 testvért kaptam volna. Egyke révén a "testvér" szó fogalma számomra szinte teljesen ismeretlen volt eddig, azonban azt hiszem, most már kezdem érteni, mit is jelent valójában. Bármi történjen is, hozzászoktam a gondolathoz, hogy soha nem vagyok egyedül. Mindig van valaki, aki észreveszi, ha rossz a hangulatom és addig nyaggat, ameddig jó kedvem lesz. Persze az otthoniakról sem szabad megfeledkezni. Elkövettem azt a hibát, hogy egy időre csak az évfolyamtársaimmal szocializálódtam, az itthoniaknak csupán hébe-hóba dobtam egy-egy rövid életjelet (erre talán rásegített az is, hogy az első hónapokban macerás volt internethez jutni). Ennek következményével akkor kellett szembesülnöm, mikor hazaértem. A valódi barátaim ugyan megmaradtak, de az első napokban mintha csak a testem lett volna otthon velük, fejben még Dilijanban maradtam.

Mivel mi vagyunk az első évfolyam, lehetőségünk van lefektetni az alapokat, szabályokat (amik helyett mi csak alapelveket fogalmaztunk meg), hagyományokat. Ez rettentő sok vitával és munkával jár, kompromisszumot kell találnunk egymás közt. Szerencsére a vezetőség mindenben támogat minket, ha megfelelően érvelünk, csak a képzeletünk szabhat határt annak, amit csinálni szeretnénk. Ez a szabadság okozza a fő nehézséget, mivel egy iskola kultúráját megalapozni közel nem olyan könnyű, mint hangzik. Egyensúlyozunk a már működő és saját ötleteink között, kísérletezünk, mi működik és mi nem, ami mellett még gondolnunk kell a jövőbeli diákokra is. Külön figyelmet kell fordítanunk arra, hogy hogyan tekintenek ránk Dilijanban. Egy konzervatív közösségről van szó, ahol mint úttörők jelentünk meg. Külföldiekként eleinte szokatlan módon kezeltek minket, azonban mára már sikerült megalapoznunk a bizalmat, napról napra többen tanulnak angolul, a helyi  Ifjúsági Központ létszáma 30-ról 230-ra emelkedett amióta megjelentünk. Ez azért fontos, mivel eddig csak az említett központon keresztül tevékenykedtünk, a létszám gyarapodása jelzi, hogy valóban kinyílt felénk a helyi közösség.  Ezt Service Projectek nélkül értük el, amelyekkel a második szemeszterben még nagyobb eredményeink lesznek más területeken is.

Mióta kimentem egy pillanatra se bántam meg, hogy jelentkeztem. Bármihez is fogok hozzá, a körülöttem levő nagyszerű emberek mindenben támogatnak. Olyanokra leltem, akik többet jelentenek számomra, mint puszta barát. Végre azt tanulom, amit szeretek, legyen szó tanóráról vagy tanórán kívülről. Az elmúlt négy hónapban többet fejlődtem emberileg és szellemileg, mint az elmúlt két évben. Az UWC számomra egy valódi kihívás, amely számtalan kaput tárt fel előttem. Egy kihívás, mert innentől minden csak rajtam múlik, teljesen a saját sorsom kovácsának érzem magam.

Krisztián írását elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu

Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.

Győrfi Ramóna szeptember óta az olaszországi UWC Adriatic Velux ösztöndíjas diákja. Az Adria partjai előtt azonban megjárta a norvég fjordokat is - ezért a világ egyik legszerencsésebb emberének tartja magát.

Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel a UWC ösztöndíjpályázatára?
Mindig is szerettem volna egy külföldi iskolában eltölteni pár hónapot. Érdekeltek a különböző emberek, kultúrák, kihívások. Keresgéltem ösztöndíjakat, leveleket írogattam a kint élő rokonaimnak, de nem jártam sikerrel.
Emlékszem, az első középiskolai évem végén találkoztam először az UWC-vel, de akkor még nem tudtam jelentkezni a korhatár miatt, ezért valahogy el is felejtettem az egészet. Talán akkor még nem is fogott meg annyira, nem éreztem azt, hogy lenne esélyem.
Majd tavaly októberben már kétségbeesetten kutattam a lehetőségek után, ugyanis beleszürkültem a hétköznapokba. Már nem éreztem jól magam Budapesten. Tudtam, hogy ezen csak valami nagy változás segíthet.
Mikor már majdnem elhittem, hogy semmin sem tudok változtatni, egy véletlen folytán megint belebotlottam az UWC-be. Teljesen újnak látszott, csak később jöttem rá, hogy erről én már olvastam. Ismét utánanéztem mi is ez, mik a követelmények. Minden egyes szó tetszett. Ráadásul a pénz miatt sem kellett aggódnom, ugyanis alkalmas voltam a VELUX által hirdetett pályázatra. Életem nagy lehetőségének tartottam, s annyira akartam, hogy megállíthatatlannak éreztem magam. Hittem abban, hogy megkaphatom, és meg is kaptam.

Melyik iskolába szerettél volna menni ?
Amennyiben a 14 iskola közül választhattam volna, egyértelműen Norvégiát tettem volna első helyre, Olaszországot másodikra, Kanadát harmadikra. Azonban a VELUX ösztöndíjak Olaszországba, illetve Hollandiába szóltak. Szerencsére, mikor megkérdeztek minket, hogy hova szeretnénk menni, Orsi Hollandiát mondta, tehát én megkaphattam Duinot.
Nem voltam csalódott, ugyanis e kis falu benne volt az első háromban. Ennek így kellett lennie. A norvégiai kalandom még váratott magára. Később --mikor azt hittem ennél jobb dolog már nem történhet velem—hívott a mentorom, Gergely András, hogy van egy jó híre: a Velux Alapítvány támogatásával részt vehetek a norvég UWC 24 napos táborában.
Arra gondoltam, hogy ez nem lehet igaz. Megcsíptem magam párszor, hátha csak álmodom, de nem. Nem elég, hogy egy ösztöndíjat kaptam Olaszországba, még az álomországomba is eljuthatok.
A világ egyik legszerencsésebb emberének éreztem/ érzem magam. Sokaknak egyetlen egy álmuk sem teljesül életük során. Nekem az UWC kevesebb, mint fél év alatt kettőt is teljesített.
Három hónap után még nem tudom azt mondani, hogy otthonomnak tartanám Duinot, de szeretem. Szeretem a tengert, a hegyeket. Szeretem az embereket, akik körülvesznek, és bár az olasz nyelv elsajátítása okoz nehézségeket, azt is szeretem.

Mit gondolsz, mi a UWC oktatási modell legnagyobb előnye?
Három nagy előnyt szeretnék megosztani.
Először is, itt nem a lexikális tudásra kíváncsiak. Nem arra, hogy mit tud a diák kimásolni a könyvből, vagy szó szerint megtanulni. Ha valaki jó jegyet akar kapni, akkor nem elég csak figyelni órán, elolvasni a jegyzetet. Igen is kutatni, gondolkozni kell.
Magyarországon ez ellenkezőleg működik, emiatt az első hetekben akadtak nehézségeim.
És most mindenki hiheti azt, hogy ebben semmi bonyodalom sincs, de gondoljunk csak bele, hogy egy teljesen más oktatási rendszerben tanulnak a magyar diákok. Az én esetemben ez tizenkét év tanulmányt jelent. Nem egyszerű átállítani az agyat, s megszokni egy teljesen más rendszert.
Nekem például 2 hónap kellett ahhoz, hogy egy órán kérdezni tudjak. Nem az angollal volt probléma, hanem azzal, hogy otthon ezt nem igazán tettem. Ha az órán nem értettem valamit, kinyitottam a könyvet és megoldódott minden.

Azt hiszem már most rengeteget tanultam ez által, és a későbbiekben nagy hasznomra fog válni.
Áttérve a következő előnyre, fontosnak tartom megemlíteni azt, hogy különböző országokat, kultúrákat képviselnek az itt tanuló diákok, ezáltal egymástól is rengeteget tanulunk. Egy pár perces beszélgetésből többet tudunk meg, mint az interneten olvasott hírekből.
És végül, de nem utolsó sorban a CAS, azaz kreativitás, sport, önkéntes munka. Számomra ez nem volt újdonság, mivel otthon mindhárom „kategóriával” foglalkoztam. Viszont itt ezeket kötelezően kell tennie az összes diáknak. Általában, ha valamit kötelezően kell megtenni, nem szeretnénk csinálni. De itt szinte minden tanuló azt érzi, hogy még, még, még. Ki akarunk próbálni minél több sportot, fejleszteni akarjuk a kreativitásunkat és szeretnénk segíteni az embereknek.
Pozitívumnak tartom, hogy ma már otthon is elkezdték alkalmazni a kötelező önkéntes munkát a középiskolás diákok körében. Viszont véleményem szerint még némi csiszolást igényel. Bízom benne, hogy idővel a magyar tinik is önként fognak segítséget nyújtani, s nem csak azért, mert kötelező.

Lassan elérkezünk az első félév végéhez. Visszanézve hogyan értékeled ezt a pár hónapot?
Sokszor rendkívül nehéznek találtam. Bár visszagondolva, a saját hülyeségeimmel, a felesleges aggodalmaskodásaimmal nehezítettem meg a napjaimat.
Az első hetekben azt éreztem, itt minden csak ellenem van. Norvégiához hasonlítottam mindent, melyet ma már tudom, hogy nem kellett volna, ugyanis az egy tábor volt 25 emberrel, ez pedig nem az. Türelmetlen voltam és önbizalomhiányos. Eredményeket akartam látni, de nem jöttek, ezért sokszor azt gondoltam, hogy nem vagyok elég jó ide. De amint rendbetettem a dolgaimat, és elkezdtem hinni, hogy nem véletlen választottak engem, hogy igenis megéri minden, megtörtént a változás. Sikerült beilleszkednem, barátokat szereztem, egyre jobb teszteket írnom. Elkezdtem szeretni a helyet, ahol élek.
 A felsőbb éves diákok azt tanácsolták, hogy élvezzek ki minden pillanatot, mert gyorsan el fog telni ez a két év. Már tudom, miért mondták ezt. Amikor szomorú vagyok, arra gondolok, hogy már csak másfél évem van. Nem akarok pocsékolni egy percet sem. Egy UWC iskolában csak úgy repül az idő.

Miért ajánlod a UWC-t annak, aki most írja a jelentkezését?
Ajánlom, mert sok különböző, értékes fiatalt ismerhet meg, s általuk még inkább kinyílik a világ előtte. A távolság és az önmagadra utaltság által önmagadat ismerheted meg.
Ajánlom, mert itt nem tudsz unatkozni. Mert olyan dolgokat próbálhatsz ki, melyekről azelőtt nem is hallottál.
Ajánlom, mert itt Rád kíváncsiak, a véleményedre, az ötleteidre. Mert itt nem eltiporni akarnak, hanem felemelni és segíteni.
Ajánlom, mert több ezer diák életét változtatta már meg az UWC, és ha eléggé nyitott, bátor, elhivatott vagy, a Tiédet is meg fogja!

Az interjút Ramónával elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu

Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.

Kertész Fanni Ajna szeptember óta a UWC of South East Asia diákja. Nekünk élményeiről, és a valóságként megélt vágyálmokról mesél.

Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel a UWC ösztöndíjpályázatára?

Több oka is volt, hogy jelentkeztem az UWC ösztöndíjpályázatra, de igazából nem hittem, hogy sikerülni fog, hiszen rengetegen szeretnék megkapni ezt az ösztöndíjat, szóval miért éppen én lennék az? Ezért igyekeztem nem beleélni magam abba, amiben most benne élek. :) Ugyanakkor mégis ez volt a motivációm. Na jó, ez most így elég ellentmondásosan hangzik, de mindjárt megmagyarázom. Amikor az első UWC-s videót megnéztem (ez kb. hetedikes koromban lehetett), rögtön kettős érzés fogott el. Először is az, hogy én oda akarok menni, de most azonnal, megélni, megtapasztalni azt, hogy milyen az, amikor például Ázsiában a pszichológia esszéd megírásában a Maldív-szigeteki barátnőd segít. (Ez egyébként úgy két hónappal ezelőtt meg is történt. Ugyanakkor nehezen hittem el, hogy ezek az iskolák tényleg léteznek, és hogy nekem egyáltalán van esélyem ide bekerülni. Szóval pihentettem egy pár évig a dolgot. Aztán tavaly megpróbáltam, és úgy tűnik, léteznek ezek az UWC iskolák, mert most épp a Szingapúri suli East Campus-áról válaszolgatok.)

Melyik iskolába szerettél volna menni?

Igazából nem volt preferenciám, de mégis! Szerettem volna lehetőleg egy teljesen más kultúrába, messzi országba menni, és azért a hőmérséklet terén is a melegebbet részesítem előnyben, szóval szerencsém volt. A második opcióm Németország volt, de csak azért, mert 2 évig tanultam otthon németet és azt szerettem volna folytatni, de azért Szingapúr mellett több minden szólt (leszámítva persze a 21 órás idejutást). De azt gondolom, bárhova kerül az ember, ugyanazt éli át, csak kicsit másképp, biztos vagyok benne, hogy ha Norvégiába kerültem volna, akkor is ilyen lelkesen írnék - jó társaságban még azt a hideget is ki lehet bírni. :)

Mit gondolsz, mi a UWC oktatási modell legnagyobb előnye?

Az, hogy nem kell tanulni fizikát és kémiát! És van Math Studies, meg színház, és pszichológia! Szóval általánosságban fogalmazva az IB program rugalmasságát emelném ki. Itt tényleg azt tanulhatod, amit szeretnél, ettől még lehet, hogy hajnali kettőig csinálod a kis kínai papír árnyékbábodat, de élvezed, érted, szereted, amit tanulsz. Sokkal több tantárgy közül lehet választani, és ez szerintem nagyon jó, mert azért már 16-18 évesen tudja az ember nagyjából, hogy mi érdekli, és sokkal jobban megéri arra fókuszálni, mintsem valami olyannal tölteni órákat, aminek a későbbiekben semmi hasznát nem veszi az ember. Emellett a CAS (Creativity Activity Service) a másik szuper dolog az UWC-kben. Nem csak az számít, hogy mennyire szuperül tanulsz, hanem az is, hogy mi minden mást csinálsz a tanórákon kívül. És egy UWC-ben rengeteg lehetőség van egy csomó sport, hangszer, tánc, önkéntes munka, szociális munka stb. kipróbálására. Amellett, hogy ezek rengeteg felejthetetlen élményt nyújtanak, segítenek a későbbi karrierválasztásban, nyitva tartják a kapukat, újabb és újabb lehetőségeket kínálva. 

Lassan elérkezünk az első félév végéhez. Visszanézve hogyan értékeled ezt a pár hónapot?

Egy percig sem bántam meg hogy jelentkeztem, sőt!  Nem győzöm magamat elégszer emlékeztetni, hogy mennyire szerencsés vagyok.  Emlékszem, amikor az augusztusi megérkezésemkor kijött értem a reptérre Juli (a másodévesem) meg még két évfolyamtársam, és egy nagy öleléssel fogadtak, annak ellenére, hogy előtte még soha nem találkoztunk. Innentől fogva tudtam, hogy biztonságban vagyok, és minden rendben lesz. És tényleg így is lett. Ha bármi nehézségem volt, legyen az az angol miatti bénázásom, vagy konkrét tantárgyakhoz kapcsolódó kérdésem, vagy csak a szobám túlhűtésére vonatkozó panaszom, mindig minden meghallgatásra és megoldásra került. Közben rengeteg új barátot szereztem, és egy csomó mindent tanultam tőlük. Például, hogy mi az a diwali Indiában, vagy ahhoz is volt szerencsém, hogy a hongkongi eseményeket két (egy konzervatív és egy liberális család gyerekei) szemszögből ismerhessem meg. Abszolút sikerként értékelem az eddigi ittlétemet, még akkor is, ha eddig minden tantárgyból csak 6-os vagyok.

Miért ajánlod a UWC-t azoknak, akik most írják a jelentkezésüket?

Mert ez egy fantasztikus, soha vissza nem térő lehetőség, ha pedig mégsem kerül valaki kiválasztásra, már akkor is az egész jelentkezési folyamatért megérte. Hiszen összegezned kell eddigi tanulmányaidat, eredményeidet, és írni arról, hogy mit szeretnél csinálni a későbbiekben. Én ezt nagyon hasznosnak találtam; jobb, mint egy önismereti teszt és a végén még lehet, hogy Szingapúrban kötsz ki! Szóval, miért ne? 

Az interjút Ajnával elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu