UWC Magyarország

Mikor mondta el neked Kíra, hogy szeretne jelentkezni?

Sokszor beszélgettünk külföldi lehetőségekről, a környezetünkben többen tanulnak, dolgoznak, élnek külföldön, volt kitől kedvet kapni. Rengeteg érdekes, színes, különleges kalandnak voltunk a tanúi, részesei és mi, szülők, mindig arra bíztattuk a gyerekeinket, hogy úgy tanuljanak, olyan tudást, tapasztalatot gyűjtsenek be a „hátizsákjukba” ami biztosítja számukra, hogy mindig legyen választási lehetőségük és ne kényszerű döntéseket kelljen meghozniuk.
Kírára -  harmadik gyerekként -  azért nem mindig ez a tudatosság a jellemző, sokkal inkább a kalandvágy motiválta. Az iskolai tanulós, magolós feladatokért nem igazán lelkesedett, egy-egy érdekesebb projektfeladat munka, vagy például a Modell Európa Parlament hazai és külföldi rendezvényei azonban teljesen felvillanyozták. 
A UWC-s pályázati lehetőségról sokat hallottunk, olvastunk. Részt vettünk egy nyílt napon is ahol egy már végzett diák tartott tájékoztatót az iskolákról, a folyamatról, a UWC-s eszméről, célokról. Találkoztunk éppen a tanulmányait folytató ösztöndíjassal is, aki színes élménybeszámolójával tovább növelte az érdeklődésünket. Úgy éreztük, hogy nem szabad kihagyni, meg kell próbálni, hiszen ez egy egyedülálló lehetőség ahhoz, hogy Kíra életreszóló élményt, tudást, tapasztalatokat szerezzen és közelebb kerüljön az álmai megvalósításához.

Hogy éreztél, amikor elmondta, hogy szeretne jelentkezni?

A jelentkezésen Kíra már egy évvel korábban is gondolkodott, de akkor még nem jutott el a tettek mezejére. Nagyon jól tudta, hogy ez nem lesz könnyű menet, sem a pályázat, sem az, ha sikerül elnyerni az ösztöndíjat. Kellett egy év, hogy végleg elhatározza magát. 
Az utolsó pillanatig halogatta a pályázat leadását. Bár nagyon szerettük volna ha belevág, nem erőltettük. Úgy gondoltuk, hogy ezt a döntést neki kell meghoznia, csak akkor lehet sikeres a sok kihívást jelentő tanulmányok során, ha igazán akarja és ha jól megfontolva bevállalja az egészet. 
Aztán egy nap, a határidő lejárta előtti estén azzal fogadott minket, hogy postára adta a jelentkezését. 
Örültünk, büszkék voltunk, és egy kis izgatottság költözött a szívünkbe. Mi lesz ha sikerül? Hogyan fogjuk megélni ha a harmadik, a legkisebb gyerekünk világgá megy?

Mit éreztél, mikor kiderült, hogy Kíra Kínába fog menni?

A személyes elbeszélgetések után madarat lehetett volna fogatni Kírával. Nem lehetett leállítani, csak mesélt, mesélt arról, hogy miről beszélgettek, miről kérdezték a válogatáson. Amikor fejtegetésekbe kezdett az EU-szkepticizmusról, akkor apával ijedten/gyanakodva/ elgondolkodva/ fürkészően néztünk össze, itt éreztük először, hogy ez akár sikerülhet is. Félelem, izgalom, öröm, büszkeség és főleg bizonytalanság lett úrrá rajtunk. Tényleg ezt akarjuk? 
Úgy tudtuk, hogy nem lehet választani az ösztöndíjak közül, de amikor az utolsó fordulóra elindult volna Kíra, leültem vele beszélgetni. Minden anyai szigoromat összeszedve magyaráztam: „ha megkérdezik, hogy hová szeretnél menni, azt kell mondanod, hogy elsőként Németország, aztán Kanada, esetleg Kína, Örményországba pedig nem enged az anyukám.” Széles vigyorral az arcán bólogatott.
A táborból hazaérkezve még kevésbé lehetett belefojtani a szót. Mellesleg elmesélte, hogy megkérdezték, hová menne legszívesebben, ha választhatna. Azt válaszolta, hogy leginkább Kínába, aztán Örményország, Kanada és Németország pedig semmi esetre sem. Na, ott megfordult velem a konyha.
Az eredményhirdetés estéjén feszülten várakoztunk, mi ketten itthon, számítógép előtt, apa és a tesók a telefonvégen. A sikeres pályázatról szóló üzenetet olvasva hatalmas örömünnep vette kezdetét itthon és az internet segítségével hetedhét országon túl is, sikongatás, tánc, rohangálás, és izgatott tervezgetés...

Szülőként hogyan éled meg, hogy a lányod ilyen távol él tőled?

Nem könnyű. Sok időbe telt amíg beletanultam és beletörődtem az ”onlineannyu” szerepembe. A 7 óra időeltolódást még csak-csak megszervezi az ember (hajnal 5-6 órai skype simán belefér), feltéve ha a gyerek ráér, mert éppen nincs órája, nem sportol, nem önkénteskedik, nem akarja megreformálni az iskolát, a világot, és senki a több mint 90 országból érkezett diák közül nincs a közelében, aki érdekesebb lenne, mint a mi szülői gondoskodásunk.
A hétvégi reggeli beszélgetések megmaradtak (feltéve, ha nincs külsős program, projekt hét, fellépés, utazás…), annyi különbséggel, hogy nem bújik mellénk az ágyba, csak a számítógép képernyőjén látjuk, halljuk. 
Bízunk abban, hogy amit eddig, a 18 év alatt megélt velünk, elegendő lesz ahhoz, hogy jó döntéseket hozzon, hogy jól reagáljon váratlan, nehéz helyzetekben is. Bár a távolság, az időeltolódás, az internet állít némi akadályt (leginkább akkor, ha mi szeretnénk valami fontos szülői okosságot elmondani), azt már megtapasztaltuk, hogy ha Kíra szeretne valamit, azonnal megtalál minket, rögtön lesz telefon, jól működő hálózat és idő is. 
Mi mindig készenlétben állunk, itt vagyunk, ha kell egy kis segítség, tanács, vagy éppen csak hallgatóközönség egy érdekes, felháborító, vidám vagy szomorú hír esetére. És ez így van jól!

Mit üzensz azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke most jelentkezik? Miért érdemes őket bátorítani arra, hogy megpróbálják?

Kinyílt a világ, a lehetőségek itt vannak körülöttünk, meg kell ragadni őket! A UWC különleges oktatási rendszerében életreszóló élményre, tapasztalatra, tudásra tehetnek szert a gyerekeink. Nyitott, elfogadó, alkalmazkodó, találékony, teherbíró, kitartó felnőttekké cseperednek azáltal a sok lehetőség, feladat, program által amit az iskola nyújt. Mindegy, hogy hol találják meg a helyüket a jövőben, a „hátizsákjuk” tele lesz értékes tudással, nemzetközi környezetben is piacképes tapasztalatokkal.
Azoknak a gyerekeknek ajánlom a programot akik érdeklődőek, bevállalósak, szeretik a határaikat feszegetni. 
És azoknak a szülőknek, akik el tudják fogadni, hogy a gyerekük kilép a nagyvilágba,  hogy elköltözik esetleg nagyon messzire és nagyon hosszú időre, hiszen a nemzetközi érettségi után  egyenesebb út vezet a külföldi egyetemek felé, mint a hazaiak irányába. Azoknak, akik fontosnak tartják, hogy a szemük fénye megismerjen más kulturákat, hogy barátokat szerezzen a világ minden tájáról. Azoknak, akik úgy gondolják - biztosak soha nem lehetünk benne -, hogy jól felkészítették a gyerekeiket egy önálló, kihívásokkal teli kalandra.  Unalomig ismételt nagy szavak, de higyjétek el, ez a való világ a UWC-ben!
 

Marjai Ádám 2010-2012 között volt a szingapúri UWC South East Asia diákja. Szerinte a UWC nem egy superman-képző, ami látványos világmegváltó trükkökre tanít, hanem ennél sokkal mélyebb, sokkal közösségibb és megélhetőbb.

Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel a UWC ösztöndíjpályázatára?

Harmadik osztályos gimnazista voltam, amikor jelentkeztem az ösztöndíjra. A lehetőségről az egyik barátomtól, Csontos Tomitól hallottam, aki a hongkongi UWC-be járt. Akkoriban nagyon jól éreztem magam a sulimban, a barátaim között, és ezért nem vágyódtam el otthonról, de mivel a pályázat jó kihívásnak tűnt, megpróbáltam.

Milyen élmény volt a válogatás? Hogyan emlékszel vissza rá?

A válogatással kapcsolatban kellemesek az emlékeim. Az első fordulóra a pályázatot a karácsonyi szünetben írtam. Emlékszem, felkeltem kora reggel, ettem egy kicsit a megmaradt karácsonyi sütikből, és papírra vetettem pár sort (akkoriban még be kellett adni egy kézzel írott verziót is). Visszatekintve erre az időszakra, ez egy nagyon jó alkalom volt arra, hogy írásba foglaljam, mit csináltam addig, mit csináltam akkor, és hogy mit szeretnék csinálni a jövőben. A második fordulóra is pozitívan gondolok. A szóbelire „hazai pályán” került sor, a budapesti Eötvös József Gimnáziumban. Olyan volt, mintha suliba mentem volna, ezért nem nagyon izgultam. A harmadik forduló volt talán a legjobb. A táborban nagyon sok jófej sráccal es lánnyal ismerkedtem meg, akik közül néhányukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Nem éreztem kiélezett rivalizálást, mindenki nagyon felszabadult volt. Emlékszem, egyikükkel a válogatás után a Moszkván még megittunk egy kávét. Akkor még nem sejtettük, hogy mindketten ösztöndíjasok leszünk.

Melyik iskolába szerettél volna menni?

A  válogatáson Duinót választottam, mert az volt a legközelebb. Nem állítottam fel semmilyen sorrendet az iskolák között, én Olaszországba szerettem volna menni és kész. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy kapok ösztöndíjat, úgyhogy nem is nagyon játszadoztam a gondolattal, hogy a világ másik végén fogok tanulni. Aztan egy nap megjött a levél,amiben az volt hogy „gratulálunk” meg hogy „Szingapúr”, es ettől elállt a lélegzetem. Akkor nagy dilemma előtt álltam, éreztem, hogy ha elfogadom az ösztöndíjat, az addigi életem teljesen fel fog fordulni. Így is történt.

Az elején nehéz volt átadnom magam a változásnak, aztán egyre jobban megszerettem Szingapúrt. Talán három dolgot tudnék kiemelni, ami a kezdetekben nehézséget okozott. Az első, hogy akkoriban nagyon szerelmes voltam egy lányba Magyarországon. A második, hogy nem beszéltem jól angolul. A harmadik pedig maga hely, ami az eddig megszokotthoz képest nagyon más volt. Nekem körülbelül egy év kellett ahhoz, hogy mindezekkel megbirkózzak.

A második szingapúri évemmel kapcsolatban nagyon sok jó emlékem van. Ekkorra mélyültek el az újonnan megkötött barátságok, ekkor került sor a legtöbb közös túrázásra, például Indiába es Nepálba, ekkorra tanultam meg jól angolul, és ekkora vált otthonossá Szingapúr.

Mi az, amit a legmeghatározóbbnak tartottál a 2 UWC-s évedben?

Tudom, hogy ez egy klisé, de számomra a legmeghatározóbb az volt, hogy a kint megismert embereken keresztül közelebb kerültek hozzám a világ más országai. Ma ha történik valami egy tőlem távoli helyen, arra úgy gondolok, hogy az az egyik barátom otthonában történt. Így képtelen vagyok közömbösen megélni egy eseményt.

Hogy érzed, milyen hatással volt a UWC az életedre? Mennyiben segítenek a két UWC-s éved tapasztalatai abban, amit most csinálsz?

Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy kint tanulhattam Szingapúrban. Ezért a mai napig hálás vagyok azoknak, akik láttak bennem valamit. Ma az Egyesült Államokban tanulok nemzetközi kapcsolatok szakon. Most oroszul tanulok és az előző félévemet Oroszországban töltöttem. Úgy gondolom, hogy a UWC nélkül ezek nem valósulhattak volna meg. De talán amit a legfontosabbnak tartok, az az, hogy a UWC által érettebbé es magabiztosabbá váltam. A UWC nem egy superman-képző. Nem arra tanít, hogy hogyan kell megváltani a világot, hanem arra, hogy hogyan tegyünk fel jó kérdéseket, és hogy hogyan lehet közös erőből valami jót létrehozni, legyen az egy konferencia, adománygyűjtés vagy akár egy közös mozizás. A lényeg az, hogy együtt csináljuk, örömmel.

Az interjút Ádámmal elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu

Az UWC Magyarországi Egyesülete meghirdeti a 2016-18-as tanévekre szóló ösztöndíjait.

A pályázat keretében az UWC (United World Colleges) tagiskoláinak kétéves nemzetközi ösztöndíjaira lehet pályázni.

Az 1962-ben alapított UWC-hálózat ma 15 iskolát tart fenn világszerte. Magyar diákokat fogadtak már Walesben, Kanadában, Olaszországban, az Egyesült Államokban, Hongkongban, Indiában, Norvégiában, Costa Ricán, Szingapúrban, Hollandiában, Németországban, Örményországban és Kínában.

Az iskolákba több mint 80 országból érkeznek érettségi előtt álló diákok, hogy két évig együtt tanuljanak angol nyelven a nemzetközi kapcsolatok fejlesztése és a kultúrák harmóniája jegyében. A kultúrák keveredése és az otthonitól eltérő környezet nagymértékben formálják személyiségeteket, fejlesztik problémamegoldó készségeteket, toleranciára, felelősségtudatra nevelnek, továbbá fogékonnyá tesznek a társadalmunkban jelen lévő globális problémákra.

Két év alatt a Nemzetközi Érettségi (IB) programját végezhetitek el. Ez egy világszerte egységesen elismert, színvonalas képzési rendszer — a továbbtanulási arány ezekből az iskolákból gyakorlatilag száz százalék. Az IB a „teljes ember” nevelésére törekszik, így a megszokott tantárgyak teljesítése mellett részt vehettek sportfoglalkozásokon, kreatív tevékenységekben, illetve szociális vagy ökológiai jellegű önkéntes munkát végeztek.

További információért látogass el a honlapunkra, és olvasd el a részletes pályázati feltételeket! 

Hol hallottál először a UWC-ről?

A UWC-ről az osztályfőnököm révén hallottam először. Az egyik nyelvtanóra elején szűkszavúan elmondott egy-két mondatot a mozgalomról, és feltűzte az akkor aktuális plakátot a faliújságra. Emlékszem, akkor először játszottam el a gondolattal, hogy jelentkezem. Kellett néhány hét, mire az álmodozásból döntés, majd jelentkezés lett.

Melyik iskolába szerettél volna menni?

Mikor napirendre került a kérdés, hogy vajon melyik iskolába kerülök a 14-ből (ami mára már 15) próbáltam a lehető legsemlegesebb maradni. Nem volt egyszerű, hiszen minden vágyam volt naphosszat az UWC iskolák weboldalait és Youtube-csatornáit böngészni. Persze néztem videókat, olvastam cikkeket, de mindig másik UWC-vel kapcsolatban, így sikerült többé-kevésbé valóban semlegesnek maradnom, és nagyon örülnöm, mikor kiderült, hogy Örményország lesz az új otthonom az elkövetkezendő két évre. Az itt eltöltött picivel több mint egy évem alatt most először gondoltam bele, mi lett volna ha, egy másik, már működő UWC-be kerülök. De amint mélyebben belegondolnék, rájövök, hogy nincs értelme, hiszen nem tudhatom. Amit tudok, hogy itt vagyok Dilijanban, és büszkén nevezhetem magam az első generáció tagjának.

Mi a legmeghatározóbb élményed az eddigi egy évben?

Ha lett volna ilyen, azt mondanám, az a pillanat volt az, amikor felhagytam a leg-ek feljegyzésével, mert minden héten, napon, órában újabb és újabb leg-ekkel gyarapodtam. Tudom, nem éppen kielégítő válasz a kérdésre, de legalább annyira őszinte, mint amennyi kívánnivalót hagy maga után. Ha a legmeghatározóbbal nem is tudok szolgálni, a sok nagyon meghatározó pillanat közül az egyiket megosztanám: a vizsgák előtti utolsó hét volt, álmos fejek, szétszórt papírok és nyitott laptopok mindenhol. Én a konyhában ‘béreltem ki’ a vizsgákig egy kerek asztalt és egy fotelt. Egész nap nyögvenyelősen ment a tanulás, de délutánra katasztrofálisan szétszórttá váltam, folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire nem lesz időm mindenre felkészülni, és milyen borzalmasan fognak sikerülni a vizsgák. Ez odáig fajult, hogy lassan a sírás kerülgetett, mikor az egyik évfolyamtársam – felteszem látván az arcomon, hogy nem minden oké – szó nélkül karon ragadott, felrántott a fotelből, és a laptopjáról szóló zenére táncolni kezdett, engem húzva magával. Látva, hogy ez nem lesz elég a rosszkedvemből való kizökkentéshez, megfogott egy párnát, és szelíden fejbe kólintott vele. Ezt nem hagyhattam annyiban, én is találtam egy párnát. Egy perccel később már többedmagunkkal rohantunk végig a három emeleten párnával püfölve, akit csak láttunk. Öt perc leforgása alatt a teljesen halott és mozdulatlan épület ismét hangos nevetéstől zengett, csak úgy, mint az első hetekben. Kicsit mindannyian elfelejtettük, miért is jelentkeztünk a UWC-be a tanulmányokon kívül. Kicsit mindannyian elfelejtettünk élni és élvezni, hogy élünk. Aznap délután az egész sulit felráztuk élettel, hogy aztán újult erővel és lelkesedéssel térhessünk vissza a mindennapokba.

Hová szeretnél menni UWC után?

Egy éve szilárd meggyőződésem volt, hogy egy UWC tanév leforgása alatt legalább valamiféle fogalmam lesz arról, hogy mit szeretnék tanulni a felsőoktatásban. Talán titokban még azt is reméltem, lesz elképzelésem a munkát, karriert illetően, de tévedtem. Azt tudom, hogy csak egy dologgal nem leszek képes eltölteni az életem, muszáj, hogy új dolgokat próbáljak ki, tanuljak meg. A mondás, miszerint örökké tanul az ember, véleményem szerint csak akkor igaz, ha az illető tesz is érte valamit: nyitottnak kell lenni az új dolgok, ötletek, elképzelések befogadására és kritikus analizálására. Ilyen emberként szeretném elhagyni a UWCDC-t nem egészen egy év múlva. Hogy pontosan hová és merre, az talán már nem is annyira érdekes.

Miért javaslod a UWC-t azoknak, akik most szeretnének jelentkezni?

Elsőször is egy idézettel élnék Neale Donald Walschtól: „Az élet a komfortzónád végénél kezdődik.” A UWC mindenképpen kiesik a legtöbb fiatal komfortzónájából. Emiatt ijesztőnek tűnhet, de egyúttal érdekesnek és kihívásokkal telinek is. Voltak valaha nagyvonalú terveid, elképzeléseid, amikről a realitás mezejére lépve rá kellett jöjj, jól hangzik, de semmi esélye? A UWC-ben nem létezik lehetetlen. A lehetőségeidnek csak az elméd szabhat határt. És ha van egy jónak tűnő ötleted azonnal támogatókra találsz a diákok közt és a tanári karban egyaránt. Az órákon a problémákhoz és megoldásukhoz való új, eddig ismeretlen módon való hozzáállás érték, nem hiba. Legtöbb esetben nincsen jó vagy rossz válasz, csak különböző nézetek és vélemények, amik megbeszélése néha időtlen időkig eltart, mégis egy percnek tűnik. Regényt írhatnék a UWC erényeiről, de ez mégsem jelenti, hogy mindenkinek ajánlom. És itt nem tanulmányi átlagra, vallásra vagy életkorra gondolok. A legelengedhetetlenebb tulajdonság véleményem szerint, ami nélkül a UWC-élmény fabatkát sem ér, az a nyitottság. Ha úgy érzed, készen állsz szinte mindent megkérdőjelezni, amit eddig a világról gondoltál, ne habozz jelentkezni!

Az interjút Viktorral elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu

Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.

Gadó Krisztián szeptember óta az örményországi UWC Dilijan diákja. Úgy érzi, iskolatársaiban olyat talált, mint előtte senkiben, együtt pedig nem ismernek lehetetlent.

A Dilijanban eltöltött röpke négy hónap szervesebben megváltoztatta az életem, mint amennyire a legvadabb álmaimban is gondoltam. A legnagyobb kihívások, amelyekkel szembesültem meglepetésként értek, és azokon a problémákon könnyen túlléptem, amelyektől tartottam. A következő pár sorban nem fogok mindenről beszámolni, mert kész regényt írhatnék. A számomra legmeglepőbb témákat fogom röviden bemutatni: miként hatott rám az IB, otthoni és kinti barátságok illetve az első évfolyam nehézségei és iskolánk kapcsolata a helyi kultúrával.

Amikor kimentem, azt hittem, hogy a tanuláshoz ugyanúgy fogok állni, mint az otthoni középiskolában. Azonban az első hét után nyilvánvaló volt, hogy teljesen át kell lényegüljek. Az IB-hez közel nem elég a lexikális tudás, a leadott anyagot meg kell emészteni, gondolkodni kell rajta és kutatni hozzá. Emiatt az órák jellege is teljesen más. Most már nem azért nézem az órát, hogy megtudjam, hány percet kell még túlélni, hanem azért, hogy lassabban teljen az idő. A tanórák szerves párbeszédként működnek, gyakran el is felejtem, hogy iskolában vagyok. Soha ezelőtt nem kaptam ennyi kritikát és figyelmet a munkáimra, a tanárok valóban értünk vannak ott és mindent megtesznek a fejlődésünkért. Mielőtt kimentem, nyitottnak tartottam magam. De az órákon és mindennapokban olyan konfliktusokkal találkoztam, amelyek során makacsul elkezdtem védeni az egyik oldal álláspontját az éjszakába nyúló vitáknál (amelyek miatt jelentősen kevesebbet alszunk). Kis időbe telt, amíg újra rájöttem, hogy addig nem ítélkezhetek semmi fölött, ameddig az összes oldal álláspontját meg nem értem. Ha megértettem, akkor már jó eséllyel nem fogok tudni oldalt választani, ugyanakkor szembesülnöm kellett azzal is, mennyire befolyásolt vagyok az otthoni közösség által. Egyre gyakrabban kérdőjelezem meg, hogy amit gondolok, azt valóban én gondolom-e, vagy csupán valaki véleményét visszhangzom. Nagyon nehéz önmagamat folyamatosan kétségbe vonni, de ez az egyik legnagyobb érték, amit az UWC-től eddig kaptam.

Ahány új barátot szereztem, annyival vesztettem el a kapcsolatot, de valójában nem is jó szó a "barát" a jelenlegi évfolyamtársaimra, mert annál sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. Együtt kelünk, nevetünk, néha szenvedünk és együtt tartjuk a korán fekvőket ébren, mert ha mi nem alszunk, akkor nekik sem szabad. Kicsit olyan, mintha 95 testvért kaptam volna. Egyke révén a "testvér" szó fogalma számomra szinte teljesen ismeretlen volt eddig, azonban azt hiszem, most már kezdem érteni, mit is jelent valójában. Bármi történjen is, hozzászoktam a gondolathoz, hogy soha nem vagyok egyedül. Mindig van valaki, aki észreveszi, ha rossz a hangulatom és addig nyaggat, ameddig jó kedvem lesz. Persze az otthoniakról sem szabad megfeledkezni. Elkövettem azt a hibát, hogy egy időre csak az évfolyamtársaimmal szocializálódtam, az itthoniaknak csupán hébe-hóba dobtam egy-egy rövid életjelet (erre talán rásegített az is, hogy az első hónapokban macerás volt internethez jutni). Ennek következményével akkor kellett szembesülnöm, mikor hazaértem. A valódi barátaim ugyan megmaradtak, de az első napokban mintha csak a testem lett volna otthon velük, fejben még Dilijanban maradtam.

Mivel mi vagyunk az első évfolyam, lehetőségünk van lefektetni az alapokat, szabályokat (amik helyett mi csak alapelveket fogalmaztunk meg), hagyományokat. Ez rettentő sok vitával és munkával jár, kompromisszumot kell találnunk egymás közt. Szerencsére a vezetőség mindenben támogat minket, ha megfelelően érvelünk, csak a képzeletünk szabhat határt annak, amit csinálni szeretnénk. Ez a szabadság okozza a fő nehézséget, mivel egy iskola kultúráját megalapozni közel nem olyan könnyű, mint hangzik. Egyensúlyozunk a már működő és saját ötleteink között, kísérletezünk, mi működik és mi nem, ami mellett még gondolnunk kell a jövőbeli diákokra is. Külön figyelmet kell fordítanunk arra, hogy hogyan tekintenek ránk Dilijanban. Egy konzervatív közösségről van szó, ahol mint úttörők jelentünk meg. Külföldiekként eleinte szokatlan módon kezeltek minket, azonban mára már sikerült megalapoznunk a bizalmat, napról napra többen tanulnak angolul, a helyi  Ifjúsági Központ létszáma 30-ról 230-ra emelkedett amióta megjelentünk. Ez azért fontos, mivel eddig csak az említett központon keresztül tevékenykedtünk, a létszám gyarapodása jelzi, hogy valóban kinyílt felénk a helyi közösség.  Ezt Service Projectek nélkül értük el, amelyekkel a második szemeszterben még nagyobb eredményeink lesznek más területeken is.

Mióta kimentem egy pillanatra se bántam meg, hogy jelentkeztem. Bármihez is fogok hozzá, a körülöttem levő nagyszerű emberek mindenben támogatnak. Olyanokra leltem, akik többet jelentenek számomra, mint puszta barát. Végre azt tanulom, amit szeretek, legyen szó tanóráról vagy tanórán kívülről. Az elmúlt négy hónapban többet fejlődtem emberileg és szellemileg, mint az elmúlt két évben. Az UWC számomra egy valódi kihívás, amely számtalan kaput tárt fel előttem. Egy kihívás, mert innentől minden csak rajtam múlik, teljesen a saját sorsom kovácsának érzem magam.

Krisztián írását elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!

Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!

info@uwc.hu